A Neogranormon sikertörténete – amely időközben 3 generáció életét is végigkísérte – 1932 karácsonya előtt indult egy miniszter tanácsosi rendelettel. A vevők által bőrgyógyító házi kenőcsnek aposztrofált készítmény 1933 óta jelenti a baba, illetve a babaszoba meghitt illatát.

Valószínűleg nem ez az illat juthatott eszébe a kenőcsöt gyártó dolgozóknak. Akkoriban ugyanis nagy üstökben kevergették az alapanyagokat, a lanolint (gyapjúzsírt), az extractum pancreatist és a bikahere-kivonatot. Ez utóbbinak pedig különösen erős szaga volt, ezért a készítményt télen és nyáron is kint főzték az udvaron. Az alapanyagok melegítése egyébként egy órán keresztül száz fokon történt a csíramentesítés miatt. A főzetet ezután leszűrték és felhígították, majd beleöntötték lanolinos koleszterinbe. Miután a gyapjúzsírt felolvasztották, feloldották benne a koleszterint, majd az előmelegített, szűrt vazelinbe beletették, ezután pedig fabunkós keverő segítségével, kihűlésig keverve elkészítették a pasztát. Amikor az oldat már csak 45 fokos volt, akkor adták hozzá az illóolajokat.

A Neogranormon kenőcs töltése még a hatvanas években is meglehetősen kezdetleges eszközökkel történt. Ekkor még tekerős masinával zárták le a tubusokat, és a címkézés is kézzel történt. Azóta persze jelentősen korszerűsödött a gyártási technológia, összetétele is változott az évek során.
A bikahere-kivonatot a hetvenes években vonták ki a Neogranormon összetételéből, ugyanis akkor nagyon nehéz volt ezt beszerezni, ráadásul kétségek is merültek fel annak szükségessége kapcsán. A páratlan összetételű, eredeti magyar fejlesztésű terméket 1951-től a Debreceni Gyógyszergyár, majd 1960-tól annak jogutódja a Biogal Gyógyszergyár (TEVA Gyógyszergyár Zrt.) gyártja.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.